• Iskolánk
  Iskolánk Állásajánlatok Eredményeink
• Felvételi iskolánkba
• E-napló
• Évkönyv
• Legfontosabbak
  Kapcsolat K.É.K. Idei tanév rendje E-napló Iskolánk órarendje Tantárgykódok az órarendben Névadónk
• Szakmáink
  Magasépítő technikus Útépítő, vasútépítő és fenntartó technikus Informatikai rendszer- és alkalmazásüzemeltető technikus Földmérő, földügyi és térinformatikai technikus Közszolgálati technikus
• Mentális jólét
• Dokumentumaink
• Felnőttek oktatása

Visszaemlékezések – Varga Imre és Szeidel István

Visszaemlékezések - Varga Imre

Jó, hogy a szorgos hétköznapok sorát időnként megszakítja egy-egy nevezetes dátum. Ilyenkor gondolatban végigjárjuk az addig megtett utat. Felidézzük azokat az emlékeket, melyek döntően befolyásolták és alakították életünk folyását.
Az én életemben ugyancsak pirosbetűs ünnep a Jáky József Műszaki Szakközépiskola 50. évfordulója. Miért? Mert a sors úgy akarta, hogy eredeti elképzelésemtől eltérően, életem nagy részét ebben az intézményben éljem le. Azonnal megjegyzem, örülök, hogy a sors ezt így akarta.

A sors első irányító lépése az volt, mikor 1952-ben a már két éve működő, de még ismeretlen technikumba felvettek tanulónak. Természetesen nem jószántamból iratkoztam be az első osztályba. Más pályára készültem. Abban az időben nem lehetett válogatni. Örültem, hogy egy éves kényszerszünet után újra tanulhattam. Úgy gondoltam, majd félévkor iskolát változtatok. A fél év elég volt arra, hogy megismerjem és megszeressem a technikumot. Megváltozott a véleményem és maradtam!

Másodszori, egyben végleges visszakerülésem a „Jákyba” szintén a véletlennek köszönhető. Az egyetem elvégzése után a Budapesti Geodéziai és Térképészeti Vállalathoz (BGTV) kerültem dolgozni. Munkámat szerettem és szívesen végeztem. Úgy érzem meg voltak velem elégedve.

1962 nyarán megkeresett Jakab János igazgató és Göde Ferenc volt osztályfőnököm. Elmondták, hogy a Felsőfokú Földmérési Technikum különválik a Jákytól és egy műszaki tanár is távozik. Felajánlották a lehetőséget, hogy jöjjek az iskolához tanárnak. Nem nagyon lelkesedtem az ötletért. Bizonytalanságomnak az ÁFTH elnöke vetett véget, az ő utasítására áthelyeztek a Jáky József Útépítési Technikumba.

A kezdés nehéz volt. Mi régi diákok tudjuk, hogy milyen tekintélye volt tanárainknak. A tanáriba bemenni majdhogynem tabunak számított. Bizony nagyon izgultam és feszélyezve éreztem magam, mikor tanárként először átléptem a tanári küszöbét. Ez a gondom nagyon hamar megoldódott. Volt tanáraim nagy szeretettel fogadtak.

Visszagondolva az első órámra, még most is elevenen él bennem az a drukk, mely akkor hatalmába kerített. Csak az első sorokban láttam valami emberhez hasonló lényeket, minden más egybefolyt előttem. Ez a feszültség is hamar feloldódott. Sokat segítettek volt tanáraim. Különösen sokat köszönhetek Szeidel Istvánnak. Ő az első évfolyamon végzett a Jákyban. Már két éve tanított, mint „öreg” tanártól, tőle sok segítséget és baráti tanácsot kaptam.

Az iskolához kerülésem után, mint egyedüli földmérő mérnökre, rám szakadt a földméréstan tanítás minden gondja. Ismerve a gyakorlati élet kívánalmait, igyekeztem tanulóimat felkészíteni a gyakorlati életre. A megfelelő műszerpark kialakítása után önálló, kiscsoportos foglalkozásokon dolgoztattam a tanulókat. Az eredmény nem is maradt el: a képesítő vizsgára minden tanuló önálló munkavégzésre alkalmas tudást szerzett.

Az oktatás magas szinten folyt. Volt olyan osztályunk, ahol a hét tárgyból képesítőzők képesítő átlaga 3,8 volt, és nem bukott senki. Az iskolában folyó munkát jellemezte a magas felvételi arány és helytállás az egyetemen, valamint a vállalatok elismerése a munkahelyeken.

Nem várt fordulatot hozott életemben az 1964-es év. A nyár folyamán megvált iskolánktól Jakab János igazgató, a Győri Közúti Igazgatóság élére került. A KPM Oktatási Főosztálya Sajkás Károlyt nevezte ki az iskola igazgatójának. Az igazgatóhelyettesi teendők ellátását rám bízták. Kinevezésemmel nem értettem egyet, de sem tiltakozásomat, sem azon érvelésemet, hogy vannak az iskolában nálamnál tapasztaltabb és nagyobb tudású tanárok is, nem fogadták el.
Új megbízatásom a megtiszteltetés mellett nagy felelősséggel és sok munkával járt.

Az 1968–69-es tanévben indítottuk a szakközépiskolai oktatást. Sajnos a „modernizálás” nem vált az oktatás előnyére. Ettől kezdődően egyetlen állandó volt, a változás. Az oktatási forma változását követték a személyi változások is. 1970-ben Sajkás Károlyt, az iskola igazgatóját áthelyezték a József Attila Gimnáziumba tanárnak. Helyére Puspán Bélát, a Ságvári Endre Gépipari Technikum mérnöktanárát nevezték ki igazgatónak. A váltás eredményes volt. Az oktatásban beállt változások ellenére iskolánk a „béke” szigete maradt. Tanáraink minden energiájukat arra fordították, hogy a tőlük telhető módon tartsák a régi technikumi színvonalat. Kezdetben ehhez az ifjúság is partner volt.

Az 1976–77-es tanévben „profiltisztítás” címén iskolánkhoz került a Vasváry Pál Gimnázium és Óvónőképző Szakközépiskolából a magasépítő szak. Megnövekedett a tanulói létszám. Az iskola épülete szűknek bizonyult, kinőttük. A megoldást a GEO-tól megkapott, műhelyek feletti emeletrész jelentette. A tanulói létszám mellett fokozatosan növekedett a tantestület létszáma is. Iskolához kerülésemkor a tantestület létszáma 16 volt, jelenleg a létszám 41 fő.

A nappali tagozaton folyó képzés mellett nagyon komoly szinten működött a levelező oktatás is. A színvonalat jelezte, hogy Győr, Kaposvár, Szombathely, Veszprém és Zalaegerszeg útépítő szakember utánpótlásának biztosítására iskolánkat kérték meg. Az oktatás kihelyezett osztályokban folyt, többnyire a közúti igazgatóságok szervezésében.
A konzultációkat helyi szakemberek végezték. Az egységes követelményrendszer és színvonal érdekében a vizsgáztatásokat iskolánk szaktanárai bonyolították le. Volt olyan év, amikor a levelező tagozaton több tanuló tanult mint a nappali tagozaton.

A tantervek is fokozatosan változtak. Abban a szerencsés helyzetben voltunk, hogy a szakmai felügyeletet ellátó KPM Oktatási Főosztálya iskolánk tanárait is bevonta az új tantervek kidolgozásába, illetve később az átdolgozásba.
Az új tantervek elfogadása után új tankönyveket kellett írni. Engem az a megtiszteltetés ért, hogy a földméréstan tankönyv és a hozzá tartozó munkafüzet megírásával bíztak meg. Nyílván ez eddigi munkám elismerését jelentette. Természetesen a tanterv változásával a tankönyvek átírására is sor került.

Nyugdíjazásom előtt még egyszer tartogatott számomra egy kis meglepetést a sors. 1991-ben a Nemzeti Szakképzési Intézettől felkérést kaptam országos szaktanácsadói állás betöltésére. Mivel ebben az évben vonult nyugállományba Puspán Béla igazgató, akivel nagyon jól együtt tudtunk dolgozni, úgy döntöttem lemondok igazgatóhelyettesi kinevezésemről és elvállaltam a szaktanácsadói állást. Elég sokáig tevékenykedtem az iskola érdekében. Itt volt az ideje, hogy az új feladatok megoldására új, a kor szellemét jobban értő fiatal vezetés irányítsa tovább az iskolát.

A szaktanácsadói kinevezésemmel nem szűnt meg kapcsolatom az iskolával, mert továbbra is az iskola állományában maradtam. Három nap tanítottam, két nap pedig végeztem a szaktanácsadói tevékenységet. Ez az állapot jó volt levezetőnek a korábbi mozgalmas évek után.

1996-ban nyugállományba vonultam, de nem szakadtam el az iskolától. Továbbra is tanárként dolgozom. Igyekszem tapasztalataimat hasznosítva tanulóimmal megértetni, hogy milyen kincsre tehetnek szert, ha becsületesen tanulnak.
Újra élve az elmúlt évtizedeket, gondolataim közül az iskola életét leginkább érintő eseményeket próbáltam felvillantani. Remélve, hogy ezzel az olvasó előtt sikerült érthetőbbé tenni iskolánk ötven évének változásait.

Végezetül kívánom, hogy az utánunk jövők kiegyensúlyozottabb, nyugodtabb körülmények között még eredményesebben végezhessék munkájukat.

Szeidel István

A hosszú téli esték hajlamosítanak a múlt idők emlékeivel való találkozásra, s az ötven év valamilyen összegzésre, számvetésre késztet. Érzelmi alapon és a tények tükrében egyaránt arra jutok, hogy iskolánk, a jó öreg „Jáky” jelen volt életem minden jelentős állomásánál, meghatározója volt sorsom alakulásának.

Ez az iskola adott szakmát és formált felnőtté bennünket és nyújtott egy megbízható alapot életünkben való eligazodásra, továbbhaladásra. Így magabiztosan, jól felvértezve felvételizhettem a Műszaki Egyetemen. Az egyetemi évek alatt az itt kapott tudást és ismeretanyagot már mindössze bővíteni és továbbfejleszteni lehetett.

Életem során megszámlálhatatlan vizsgán, megmérettetésen és életre szóló döntésen estem át, de csak egyetlen egyszer ingott meg biztonságom, remegett a lábam, akadt el a lélegzetem és vert torkomban a szívem, amikor kinevezett tanárként léptem át az iskola küszöbét. Öt évi tanári munka után Zalaegerszegre kerülve megalapítottuk iskolánk kihelyezett tagozatát, ahol a Zala és Vas megyei képesítés nélküli szakdolgozók technikusi végzettséget szerezhettek.

Negyedik jelentkezésem a „Jáky”-ban felvételi vizsgára szólt, de ekkor már fiamat kísértem felvételizni, majd ezt követően a tanévnyitó ünnepségre. Később ez még kétszer ismétlődött, három gyermekem végzett itt, s egyikük a mérnöki pályán is követett.

Nem lenne teljes a Jákys család, ha ebből feleségem kimaradt volna. Ő az iskola esti tagozatán tanult, s annak, hogy nem végezhette el, házasságkötésünk volt az oka.

A tanári éveket követően néhányszor még találkozhattam kezüket tördelő, néha dadogó, vizsgadrukkos ifjakkal az érettségi vizsgákon, mint a vizsgabizottság szigorú, de igazságos, együtt érző vizsgabiztosa. Így láthattam az évtizedek alatt bekövetkezett változásokat és fejlődést, s ez lehetőséget nyújtott az ötven éve indult és a mai generáció összevetésére.

Ötven év történései számos fontos állomást jelentettek iskolánk életében, de a kezdet mégis alapvetően meghatározó és örökre felejthetetlen marad. Mi úgy kaptunk négy év tanulás után technikusi oklevelet, hogy öt különböző iskolába jártunk átiratkozás nélkül. A felvételi értesítés 1950 nyarán Építőipari Gimnáziumba szólt. Ezután voltunk 10. sz. Építőipari Technikum, Mélyépítőipari Technikum, majd ennek út- vasútépítő tagozata és végül leérettségiztünk a Székesfehérvári Út-, Vasútépítési Technikum tanulójaként.

Az 1950-ben induló új iskolaforma gyakorlatilag ismeretlen volt, legtöbbünk más iskolába jelentkezett és átirányítással került hozzánk. Az Ady Endre utcai gimnáziumban kaptunk tantermeket és itt indulhatott meg a tanítás. De az új iskola nemcsak a tanulóknak volt ismeretlen, tanárainknak is teljesen új helyzetet jelentett ez a formáció. Tanáraink közt sokuknak ez volt első iskolája és legalább akkora lámpalázzal kezdtek munkájukhoz, mint mi tanulók. Szakági tankönyv nem volt. Néhány sokszorosított jegyzet is csak késve, évközben volt hozzáférhető. Abból tanultunk, amit tanáraink a táblára írtak, rajzoltak és tollbamondással diktáltak le. Az anyagot leginkább korábbi egyetemi tanulmányaikból állították össze számunkra. Ez az együtt tanulás valahogy közelebb hozta egymáshoz tanárt és tanítványt. Egyfajta együtt érző, együtt gondolkodó közösséggé váltunk. A közösséggé formálódásban fontos szerepe volt még a nyári termelési gyakorlatoknak, ahol tanár és diák együtt lakva, együtt dolgozva élt egy-egy hónapon át. És nyár volt, fiatalok voltunk és tanáraink is alig tíz évvel voltak idősebbek nálunk.

Nem hinném, hogy szép hazánkban, de talán máshol sem volt olyan iskola, melyet a diákok építettek maguknak. A Deák Ferenc (Sztálin, József Attila) úti iskolát az építő munkások és tanáraink irányítása mellett mi magunk építettük összevont műhelygyakorlati órákon. A megszámolhatatlan iskolai élményem közt ma is első helyen áll az iskola építésén velem megesett édes-keserű, de tanulságos történet. Amikor már kellő gyakorlatról tettünk tanúságot, önálló feladatokat is kaptunk. Nekem az utcai homlokfalon egy ablakközi pillér falazása jutott. Mikor már kb. mellmagasságig ért a falazat, megállt mellettem a munkahelyi művezető (pallér) és rövid szemrevételezés után közölte: fiam erős az a pillér. Aztán tovább ment. Belőlem sugárzott a büszkeség. Felállítottuk a kisbak állást és folytattam a falazást, de most már önbizalomtól fűtve még határozottabban haladva. Már a falegyen magasságához közelítettem, amikor ismét megjelent a mester. „Mondtam már neked, hogy erős ez a pillér, bontsd le azonnal és figyelmesebben függőzve és zsinórozva rakd újra!” Meglepett ábrázatomat látva elmagyarázta, hogy „erős” az a falazat, ami a függőből kifelé hajlik, és „gyenge” az, ami befelé tér el a függőlegestől. Aztán bosszankodva, szégyenkezve, de már gondosabban újra kezdtem a falazást.

Igaz, hogy a magam kárán tanultam meg falat építeni, de örökre megtanultam valami nagyon fontosat: csak az nevezhető a szó szoros értelmében munkának, amit hibátlanul végeznek el. Most is, és az eltelt ötven év során mindig, ez vezetett munkámban és soha sem csalódtam. Ahogy költőnk is mondá: „dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes”.

Szeidel István